.:: 4. Fejezet : A bosszúálló ::.

Sziasztok! 

Először is nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de a suli miatt kicsit felfordult az életem.  S bár az előző résznél azt mondtam, hogy még a verébtábor előtt vagy után felteszem a részt, mégsem így lett. Ennek oka a fáradtság valamint az időhiány voltak. 

Elvégre hajnali kettőkor az udvaron szaladgálni teljesen normális. Ugye kreatív felsőbb évesek? 

De most sem javult ám sokat a helyzetem: minden reggel ötkor kelek a hatkor induló buszom miatt és délután négykor érek haza. Utána még tanulnom is kell persze, így a blogolás végleg hétvégi program maradt. 

Mindegy nem panaszkodom tovább, mostantól próbálok visszaállni  a "megszokott" rendszerhez, s minden hétvégén jelentkezni! 

Ui : Köszönöm az újabb két díjat, sokat jelentenek, ha időm engedi mihamarabb ki is teszem őket

Ennyit szerettem volna!

Jó olvasást és kitartást a sulihoz!

xx

  4. A bosszúálló

 / Louis Tomlinson /

Loholok. A levegő süvít fülemben, mellkasom szaporátlanul emelkedik fel s alá, szívem nagyokat dobban, ahogy eszeveszett tempóban rakom jobb lábam újra és újra bal tagom felé. A hűvös esti levegő, mely tüdőmbe áramlik ingerli torkomat, végtagjaim görcsölnek a gyors mozgástól; légzésem kihagy egy ütemet, mikor a fák között suhanva bagolyszó hallatszik. Rettegve veszek erőt magamon, s próbálom meg követni az előttem rohanó fiút, mielőtt még mindketten üldözőink karmai közé kerülnénk.

Lassan egy fertályórája rejtőzködünk már az erdőben, menekülve a zsoldosok csapatai s más állati ragadozók elől. Társam, aki egyben késő esti látogatóm is volt, nem igazán törődik velem, bár a helyében valószínűleg én is inkább a saját irhámat menteném.

– Segíthetek? – szólal fel mögülem valaki, mire megremegek. Zavartan köszörülöm meg torkomat, s hátat fordítva a rendetlenség uralta kupacnak, tekintetem a betolakodóra emelem.

Barna haja pajzsként keresztezi arcát, smaragd szemei kivívóan furakszanak íriszeimbe fekete csuklyája alól; karjait enyhén megmozdítva elém tárja oldalán csüngő éles kardját. Nagyot nyelve teszek egy lépést hátra, s emelem tekintetem az ablakon át beszűrődő fénytől csillogó orcára. Az  elszánt arckifejezés arra enged következtetnem, hogy az ismeretlen tisztában van félelmemmel s emiatt igencsak fölényben érzi magát.

– Ki vagy te?– kiszáradt szám miatt inkább hörgésre hasonlító beszédem elnyeli az időközben eleredt eső cseppjeinek párkányon való pattogása. Egy másodpercig azt is hiszem, hogy a szavak nem jutottak el a küszöbön álldogáló idegenig, de mikor harsány nevetése hallatszik rájövök, hogy bizony pontosan hallotta minden szavamat.

A fölényes grimasz sokáig tölti még be a hely szürkeségét, gazdája térdére támaszkodva csitítja feltörő érzelmeit, majd szinte könnyeit törölgetve kapja felém ismét tekintetét.  

– Hogy ki vagyok? – mormolja maga elé, s tesz felém egy nagyobb lépést, mire ösztönösen hátrálni kezdek.

Hátam a nedves fához simul, két bokám összekoccan, ahogy lábaim megfeszülnek a hirtelen jött hidegtől, az idegen azonban egyre közelebb s közelebb ér hozzám, szinte érzem magamon meleg leheletét, ahogy alig tíz centire állva tőlem a falhoz présel. Meleg tenyere csuklómra simul, karjaim fejem fölé emelkednek, halk szavai keményen érintik fülemet: 

– A nevem lényegtelen, sokkal fontosabb mi is vagyok én. Az vagyok, akinek nem számít, hogy te vagy a király fia, akit nem érdekelnek a kis bugyuta törvények, melyeket a családod hozott. Egy dolog van, ami éltet – fintorogva lép el tőlem, félbehagyva mondanivalóját s nagyot köp a padlóra.

Sokkoltan szakadok el a ház falától, s a kézfejemen futó vörös csíkokat nézegetve próbálom megemészteni, hogy ez az őrült pontosan tudja ki vagyok és abból amit mondott úgy tűnik nem igazán kedvel. De akkor mi a fenéért nem tesz semmit? Ha bántani akar öljön meg, de ne álljon egy helybe s őrölje fel még inkább amúgy is cafatokban lógó idegeimet. Mert rettegek, bevallom bármennyire is szégyen ez rám nézve, mégis így van. A nagy és bátor Tomlinson dinasztia legifjabb férfi tagja nem mer szembenézni a sorsával, s kiállni családja mellett a becsmérlő szavakkal szemben.

– Tudni szeretnéd mi az? – jön hozzám ismét közelebb, de ezúttal kardját is előrántja s torkomnak szegezve ismét sarokba szorít.

Légzésem lelassul, a vér ereimbe fagy, ahogy picit följebb emelve a fegyvert sebet ejt arcomon. A fájdalom eluralkodik testemen, s megfeledkezve az ujjaimon lévő – napközben a kantárról tapadt hozzájuk –  porszemekről ijedten kapok a sebhez, ezáltal újabb kellemetlen érzést okozva magamnak.

– A bosszú. Sokan ostoba mód azt hiszik csak a gyengék fegyvere lehet. Mennyire tévednek. Ha valaki képes elfogadva a múltját megtorolni azt, amit ellene tettek jóval erősebb ellenségeinél. Nagyobb ember tőlük, nincs előtte akadály, senki sem mer vele szembeszállni. Ez vagyok én, a bosszúálló.

 ***

Hajnalodik. A Nap frissen ébredve indul reggeli útjára, hogy színessé festhesse az égboltot; az éj lakói visszahúzódnak vackaikba, míg a nappal tevékenykedők épp csak elhagyták  helyüket. Jómagam legalább két órája bolyongok már a zöldellő ágak között, alsó végtagjaim lassacskán felmondják a szolgálatot s időközben "cimborámat" is sikerült elveszítenem. Bár az utolsó dolognak talán még örülhetnék is, túlzottan sok sötétség volt abban a suhancban ahhoz, hogy megbízhassak benne, máskülönben úgysem érnék semmit az ismeretségünkkel.

Gondolataim között még mindig ott lebegnek sötétbe súgott szavai, s a mögöttük megbúvó fenyegetés, mely egyértelműen nekem szólt, valamiért engem akar. Vajon mi miatt lettem hirtelenjében ilyen híres?

Elmélkedésemnek végül egy felbukkanó templomtorony vetett véget, minek látványára mozgásom ismételten sokkal intenzívebb lett és szinte száguldottam az apró falucska felé. Az erdő zöldjének takarásában egy igazán szívélyes kis családra lelek, mindenhol vidám kacarászó gyerkőcök s őket megrovó anyukáik bukkannak fel.

Egy pillanatra megtorpanok s csak a boldogság hangjaira figyelek, melyeket a hamarosan megkonduló harang kísér útjukon s válik hirtelen minden oly természetessé, mintha csak életem mindennapját itt töltöttem volna. Annyira egyszerűnek, megszokottnak s mindenekelőtt békésnek tűnik itt minden, hogy legszívesebben időm végezetéig itt maradnék. Távol a problémáktól, a családtól és ostoba törvényeitől, messze a tróntól és vele a királyi feladatóktól; köznépi életet akarok.

– Bocsánat – csilingel mellettem egy gyönyörű leány, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik az óriási néptömegben, kik mindannyian Isten házába igyekeznek. Misenap van itt is, ahogy az egész birodalomban, de most valahogy nincs kedvem csatlakozni a vallásos tömeghez.

Feltartott kezeimmel védekezvén török utat az áradatban s az egyik kis kőházhoz oldalazok, szorosan muskátli tarkította ablaka alá, nehogy ismét elsodorjanak.

Hunyorítva pillantgatok jobbra - balra hátha felfedezek valaki ismerőst, mikor is szemrevételezek egy barna kobakot, s birtokosát ki épp rózsaszirmokat szedeget a földről. Leszámítva, hogy a hímneműek táborát erősíti nem is lenne ez olyan fura, de mikor felemelve fejét szemeit enyémekbe fúrja lefagyok. 

Ki a fene ő és miért van mindig ott, ahol én? 

.:: 3. Fejezet : Ő a vőlegényed! ::.

Sziasztok!

Először is nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de az iskola közeledtével kicsit összejöttek a dolgok. :/

Elég sok mindent szeretnék írni, így vágjunk is bele, bár valamit biztosan kihagyok majd.

Szeretném megköszönni a több, mint 1000 megtekintést, kis híján sokkot kaptam, mikor megláttam. Köszönöm!<3 

Valamint a blog megkapta a második díját, amit nagyon szépen köszönök Eni V. - nek!

S persze köszönet a kattintásokért, pipákért s a kommentekért, bárcsak egy volt, de annak is nagyon örültem!

Ui: A folytatás nem tudom mikor érkezik majd, mert jövőhét hétvégén gólyatáborba leszek, de igyekszem megírni és vagy péntek délután vagy vasárnap, ha már hazajöttem kitenni!
 Uii: Ezen fejezet, amolyan udvari betekintő, hogy miként élték meg a király család tagjai Louis távozását!
Azt hiszem ennyi!

Kellemest olvasást!

xx

3. Fejezet : Ő a vőlegényed!

/ Charlotte Tomlinson /

Hosszú másodpercek telnek el, mire felocsúdok  az apám szavai okozta sokkból, s tekintetem Louisra szegezem. A jobb oldalamon ülő, kezeit tördelő bátyám meredten bámul magam elé, homlokán verejtékcseppek jelennek meg. Fél, érzem a belőle áradó kétségbeesést, ahogy fejét a teremben tartózkodók között kapkodja, majd hirtelen felpattan s egy ajtócsapódás után csak hűlt helyét találjuk.

Nagyot nyelve hunyom le egy pillanatra szemeimet, s hatalmas gombóccal a torkomban fordulok családtagjaim felé. Anyám könnyes szemekkel bámulja a barna tölgyfaajtót s Istenhez fohászkodva mormolja maga elé imáit egyetlen fiáért. Tudjuk, a teremben lévők mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az előbbi kis kirohanás mit von maga után. A fájdalom átjárja testemet, ahogy belegondolok néhány óra múlva már én leszek a rangidős, s nekem kellesz átvennem a felelős szerepét.

A család törvényei kimondják, ha a trónörökös ellentmond vagy megtagadja szülőatyja kérését száműzni kell, nemcsak a királyi udvarból, de egyenesen a birodalomból is. A felmenőink között sosem volt még ki gyávamód megfutamodott volna, így e regula is csak elméletben működött, ez idáig. 

Bevallom mindig is szerettem volna én a legidősebb lenni, de nem ilyen áron. Szükségem van az én őrült, de óriási szívvel rendelkező, segítőkész testvéremre.

–  Este mindenkit várok a vacsoránál. Tovább kellemes napot! – szólal fel végül a családfő, majd ahogy nem sokkal ezelőtt, úgy most is hangos csapódás hallatszik.

Az emberek szedelőzködni kezdenek mellettem, én azonban továbbra is helyemen maradva piszkálgatom az asztalon lévő selyemszalvétát. Annyira más lett minden, a kezdetleges jó hangulat sivárrá csapott át; amikor nekiláttam a reggelimnek még boldogan beszélgettem az egyik francia hercegnővel, most meg azon fáradozom, hogy sikerüljön visszatartani a könnyeimet, míg mindenki el nem megy. 

Perceken belül az egykor nyüzsgő terem kiürül, csak a mindent felemésztő csend s a szívemben lakozó félelem marad. Kezeimmel arrébb tolom az arany tányért, s kobakomat a fa felület szélére helyezve ujjaimmal halvány rózsaszín ruhám csipkézett alját kezdem gyűrögetni.

Tudom, hogy ma este olyan dolgok fognak történni, amik megváltoztatják majd az életemet, s egyáltalán nem jó irányba.

Szipogva emelem feljebb fejem, hogy sós könnyeim nyomát letöröljem ruhám ujjával, s felhagyjak végre az önsanyargatást keserű izével, amit a számban éreztem az elmúlt félóra minden egyes momentumában. Felesleges bármiféle szomorúság vagy bánat az élet dolgai ezektől függetlenek; mindenki maga dönt a sorsáról, csak rajtunk múlik, hogy pozitív vagy negatív irányba tereljük medrében.

***

A délután felénél járhat az idő, két szolgálólánnyal a hátam mögött épp a királyi könyvtárba igyekszem. A nyugati torony leghosszabb folyosóján az elviselhetetlen fülledtség csak fokozódik a nyitott ablakon  beszűrődő napsugarak s a gyenge, nyárvégi szél sodorta porszemek miatt. A fekete márványpadló szinte perzseli talpamat a vékony bőrszandálom keresztül, a mellkasomat szorító fűző összepréseli a tüdőbe szorul levegőt, s szívem kihagy egyet üteméből, ahogy a hatalmas tölgyfa ajtó elé érek. Ajkaimat összeszorítva helyezem jobb tagomat az aranyozott kilincsre, s határozottan lenyomom azt.

– Várjatok itt! – címzem szavaimat a cselédekhez, s visszareteszelve a bejáratot belépek a sötét helyiségbe. Egy pillanatra megtorpanok léptemben rájőve, hogy talán mégsem helyes, amit teszek, de végül meggyőzve magam az ellenkezőjéről elveszek egyet a falon csüngő fáklyák közül, s meggyújtom a kis asztalon lévő lámpa  kanócát.

Bizonytalan léptekkel araszolok közelebb a termetes szekrényhez, s a fényforrást az alsó polcra téve a velem egy magasságban lévőn kezdek kutakodni. Utamba kerülnek nagynéném szerelmes versikéi, nagyapám titkos levelezése valamint egy rajz a palota járatairól és a kupac legalján végre fellelem az általam keresett könyvecskét. Fellelkesülve szorítom meg  bőrfedelét, s lehuppanva az egyik székre felcsapom az egyik oldalon.

– Felesleges bármiféle kiutat keresned, szó sincs benne ilyenről – hallom meg édesanyám hangját, mire összerezzenve fordulok meg.

A mindig életvidám nő most a sírástól nagyra dagadt szemekkel, kezei között egy gyűrött kendővel álldogál velem szemben, rá sem ismerni valódi kivoltjára. Bűnbánóan pillantok le a pislákoló fény világította parkettára, s még jobban összehúzom már amúgy is görcsös végtagjaim.

– Én csak segíteni akarok – suttogom halkan magam elé, s utat engedek a szemeimből kibuggyanó fanyar nedűnek.  Válaszomra csak egy nagy sóhajt kapok, majd nem sokkal később apró szorítást érzek vállaimon s a gyenge kezek mellkasom köré fonódnak.

– Tudom kicsim, de hidd el nem tudsz! – nyom apró puszit a fejemre, s - akárcsak kiskoromban - nyugtatásképp ringatni kezd. Tehetetlenül hagyom ernyedni testem ölelésében, miden energiámat gondolataimra fordítva.

Az nem lehet, hogy elveszítsem őt, egyszerűen képtelenség. Beleőrülök a tudatba miszerint nekem kell átvennem a helyét; nem akarom, sőt nem tudom.

– Gyere, ne szomorkodj itt! – húz fel magához, s letörölgetni arcomat.  ­– Apád beszélni szeretne veled, fontos ügyben – tol el rám vetve égkék szemeit, melyek most komolyan csillognak s fejével a háta mögé int. Zavarodottan bámulom, ahogy az árnyék rejtekéből előbukkan egy szürke köpenyes alak, majd mikor körvonalazódni kezd nagyot nyelve teszek egy lépést hátra.

– Charlotte, elhiszem, hogy megviseltek a történtek, de nem ezt a viselkedést várom el tőled. Te mindig is szófogadó és szorgalmas leány voltál, ne ess a bátyád hibájába. Hidd el nem érné meg! – vánszorog közelebb s kezdetben suttogó szavai felerősödnek. – Szeretném, ha tudnád ránk mindig számíthatsz, bármi történjék is, ezt viszont tőled is elvárjuk. Nemrég volt szerencsém megismerni néhány környező ház örökösét és találtam is egy számodra megfelelő társat – viszi fel hangját, mire nyikorgás hallatszik s hamarosan szemben találom magam egy ismerős arca, tőlem kicsit idősebb, barna hajú fiúval. ­ – Ő itt Liam Payne, a vőlegényed!