.:: 2. Fejezet : Valaki járt itt! ::.

Sziasztok! 

Hűha először is szeretném megköszönni a pipákat, kommentárokat és a 6(!) rendszeres olvasót! Az első rész után elég meglepő volt számomra, de nagyon örülök neki!

Valamint szintén boldog perceket okozott a blog első díja, amit Vivien- nek köszönhetek! Nagyon szépen köszönöm! 

Ui: Két új oldal került a modulsávba egy a díj miatt, a másik pedig a kritikáknak!
Uii: Véleményeket mindig szívesen olvasok!

Nem húzom az időt, jó olvasást!

xx

2. Fejezet: Valaki járt itt!

/ Louis William Tomlinson /

A kimondott szavak lassan jutnak el tudatomig, időbe telik, mire jelentésüket is sikerül felfognom. Uralkodó leszek, több száz ember életéről döntök majd, óriási felelősséget vállalva ezzel. De mi van, ha én erre még nem állok készen? Nincs bennem annyi erő, hogy szembenézzek a sorsommal.

A szám kezd kiszáradni, a homlokomon gyöngyöző verejtékcseppek egymással versenyezve haladnak lefelé arcom irányába. Döbbenten kapkodom a fejem jobbra- balra, a helyiségben szinte megfagy a levegő, az ismerős arcok bizalommal tekintenek felém. Tudták, mindvégig sejtettem, hogy húgaim, de még a szolgák is tisztában vannak a helyzettel, mindez csak nekem volt meglepetés.

A könnyebb utat választva, szélsebesen pattanok fel helyemről, s szinte feltépve az ajtót kirontok a helyiségből. Néhány földműves felháborodottan kiállt utánam, mikor rohanás közben félrelököm őket, engem azonban most ez sem hat meg, kétségbeesettem loholok egészen Menydörgő karámjáig. A paripa, melyet még tízéves koromban kaptam, mára már igazi szelíd jószággá vált, nyoma sem volt annak a vadorzónak, aki nyolc éve idekerült. Sokat fáradoztam vele, hogy ilyenné váljon, de így utólag boldogan  merem kijelenteni: megérte. Ha valami bántja a lelkem csak felülök rá, s kilovagolok a szomszédos ligetbe levegőzni, amolyan nyugtató ez számomra. 

– Készül valahová az úrfi? – szólal fel mögülem lovászunk, mire összerezzenve fordulok hátra. Viszonylag magabiztos mosolyt öltök arcomra, vállaimat hátrahúzom, s a legtermészetesebb módon kezdek beszélni.

– Csak egy kis délelőtti sétára. Ön már végzett a dolgával? – hangom számon kérőbe megy át. Szája megrándul kérdésemre, lélegzetét visszafojtja egy pillanatra, majd szólásra nyitja a száját.

– Máris megyek! – sóhajt nagyot, s aprót biccentve visszatér az ólak kiganézásához.

Utálom ezt az oldalamat mutatni, felsőbbrendűnek tűnni csak azért, mert nemesi felmenőkkel rendelkezem. Őszintén mit érek azzal, hogy uralkodók vére folyik ereimben?

Paripám hátán hasalva bújok meg a kastély kapujának árnyékában, várva az engem kereső dárdások távozását. Szerencsém van, hogy őket küldték, hisz mondhatni ők a legostobábbak a katonaság tagjai közül, az íjászok ellen már nem lenne ekkora esélyem, a lovagokat pedig egyenesen a pokolba kívánnám. Emlékszem nem egyszer kerültem már közelebbi kapcsolatba a kaszárnyák lakóival, bár az esetek nagy részében gyermeki kergetőzésről volt szó mindössze, most viszont felnőttként játsszuk majd mindezt, jóval nagyobb jutalommal. A nyertes, ki visszahurcol majd engem a palotába jelentős zsoldot szerez magának, én pedig jó néhány álmatlan éjszakát a korbácsolás okozta égő sebek miatt. 

***

A szél néha hajamba kap, ajkaim elválnak egymástól, ahogy szájon át kezdek lélegezni. A tölgyesek sűrűjében óvatosan kerülgetem a fákat. A kellemes csendet madárcsicsergés kísérte kakukkszó töri meg, ütemet adva kantáron húzott hátasom lépteinek. A puha homokban lassacskán haladunk, lábaink alatt hangyák kergetőznek, szorosan mögöttük zsákmányra vadászó nyolclábú liheg. A zöldellő füvet nézve eszembe jutnak kiskorom gondtalan emlékei, mikor dadáim társaságában kijöttünk a legelőre, pillangókat kergetve élveztük a nyári meleget, pár alkalommal még a tóban is fürödtünk. Mondjuk az azért különös, hogy sokkal több élmény köt nevelőimhez, mint azokhoz az emberekhez, kiknek vér vagyok a véréből. Talán ezért is hittem sokáig, hogy Marie pesztonka az édesanyám, s ragaszkodtam hozzá oly nagyon, még enni sem voltam hajlandó nélküle.

Szomorúan rázom meg fejemet, elűzve bugyuta gondolataimat, nem szabad a múltra gondolnom, túl gyengévé válok.  Jobb lenne, ha inkább az útra figyelnék különben sosem érem el a menedéket nyújtó kisházat, pedig itt lenne az ideje mert igencsak kezd besötétedni.

Hogy megbizonyosodjam igazamról hunyorogva nézek fel az égre – már amennyire a sárguló levelek engedik – s tekintetemmel az égboltot narancssárgára festő Napot kezdem el keresni. Északra tartok, a citromra emlékeztető golyó így bal kezem felől esik, sugarai teljesen elvakítják látásomat. Szemhéjaimat összeszorítva, ügyetlenebb kezemmel tolom lejjebb arcom, s nagyokat pislogva próbálom elűzni a fehér pöttyöket a tisztább kép érdekében. Apránként rajzolódnak ki előttem a színesen virágzó növények, száraik között piciny kődarabkák bújnak meg.

A távolból vízhangzó csatakiáltás hallatszik, valahonnan a völgyből jön, de túl messze van ahhoz, hogy rájöjjek kihez tartozik  a hang, bár a "Keressétek!" gyanítom rám vonatkozik. Egész gyorsan cselekszenek, vajon ha egy egyszerű, bejelentenivalótól mentes napon tűnök el akkor is ezt teszik? Nem valószínű, elvégre nekik csak akkor számítok, ha szükségük van rám, többnyire láthatatlan módón élem az életem a palota falain belül.

De mi lett a húgaimmal? Remélem Apám nem bántotta őket azt feltételezve, hogy tőlük megtudhatja hol vagyok, jobb szeretek óvó bátyként mellettük lenni, mintsem bajkeverőként.

A lehűlő levegő miatt sietősebbre veszem az iramot, s elűzöm magamból a bűntudat legkicsinyebb érzését is.  Egyszer had döntsek már a saját élemről, ez kijár nekem.

Kis idő elteltével a lombos csemeték ritkulni kezdenek, míg teljesen el nem fogyva szembe találom magam a rét másik, dombosabb oldalán álló rozoga viskóval. A nagyra nőtt, rendezetlen pázsit már-már bokámat súrolja, a rajta lévő harmat pedig nedvessé varázsolja barna nadrágomat. Menet közben nem volt időm átöltözni, ezért is viselem még mindig az általam oly „szeretett" türkiz felsőrészt.

Hű táltosomat szabadon engedem a sötét éjszakába – had legeljen csak nyugodtan– , én magam pedig a bejárat felé igyekszem. A pagony régi, kiöregedett akácaiból csiszolt ajtón az évek múlása ránézésre megállapítható, elég csak a korhadt anyaghoz érni, s jelentős része az ember kezében marad. Az egész kunyhó egy óriási romhalmaznak tűnhet, számomra azonban ez a megnyugvás szigete, itt önmagam lehetek, nem kell félnem senkitől és semmitől. Örülök neki, hogy van egy olyan hely, amit rajtam kívül más nem ismer.

Egy ideig még bámulom a gombszerű kilincset, aztán nagyot sóhajtva kitárom azt. Éles csattogás töri meg az éjszaka csendjét, több tucatnyi denevér távozik  repdesve alkalmi szállásáról.

"Legalább van, aki vigyáz a dolgaimra a távollétemben" – vonok vállat, s beljebb merészkedem a totális káosz uralta szobába. Nem rémlik, hogy ennyire szétdobáltam volna a dolgaimat. Az ágynemű a földön hever összegyűrve, a párna szintén ráncosan csüng le az ágyról, a padlót sártócsák övezik. A sötétítő szakadtan lóg a repedezett ablakon, előtte álló asztalomon a könyvek szanaszét hevernek.

– Valaki járt itt – motyogom magam elé megsemmisülten, s a bútorhoz loholva naplóm után kezdek kutakodni. A kis könyvecske tartalmazza  az egész életemet, mindent ebbe írtam bele verseimtől kezdve egészen a hosszabb történetekig, ha rossz ember kezébe kerül nekem végem.

Fejvesztve túrom át újra és újra a papírrengeteget, mindhiába. De miért az én ostoba írásaimat akarja olvasni bárki is? Tömérdek híresebb, elismert írók pennájából származó mű volt még itt, egy hozzáértő kereskedő nagyra értékelte volna őket.

Várjuk csak, ha valaki volt itt lehetséges, hogy még mindig itt jár a közelben. Mi lesz, ha visszajön? Nincs nálam a kardom, nem tudom megvédeni magam, s akkor bizony tényleg új uralkodó után kellesz nézni.

– Segíthetek? – szólal fel mögülem valaki, mire megremegek. Zavartan köszörülöm meg torkomat, s hátat fordítva a rendetlenség uralta kupacnak, tekintetem a betolakodóra emelem.

.:: 1. Fejezet: Holnap új királyt avatunk!::.

 Sziasztok! 

Meg is érkeztem a folytatással! Nagyon köszönöm a pipákat és a kommentárt valamint a 3 rendszeres olvasót! Nagyon örültem neki.
Bocsánat, amiért csak most, nem akartam ekkora kihagyást, de így jött össze!

Ui: Volt valaki vasárnap (vagy szombaton) Kecskeméten? Nagyon király kis show-t hoztak össze, nekem legalábbis tetszett!
Ui2: Véleményeknek mindig örülök!

Nem húzom az időt, kellemes olvasást!

xx

 1.Fejezet : Holnap új királyt avatunk!

/ Louis William Tomlinson /

Álmosan veszem tudomásul, hogy a nap forró sugarai ismét melegítik a takaró alól kivillanó végtagjaimat, s félig nyitott látószerveimet. Erőt véve magamon, hunyorogva feljebb kúszom az ágyban, míg  az az idegesítő világosság meg nem szűnik, s nagyot ásítva csontropogtató nyújtózkodásba kezdek. Szemeim időközben végigsiklanak a ruháimat tartalmazó hatalmas mahagóni szekrényen; a már megkopott falakon, melyek egykor hófehérként pompáztak s a nagy ablakomon, mely tökéletes rálátást biztosít a környező falvak házaira. Tizennyolc hosszú éve élek már ebben a apró kis szobában, most valami azonban mégis szemet szúr, miközben nézelődöm. A már alig használt, ennek ellenére igencsak megkopott fiókos asztalomon szinte ragyog hercegi koronám. Az arany karika – bár külsőre nem látszik különlegesnek, hisz épp csak néhány drágakő díszíti – óriási súlyt akaszt viselője vállaira. Nem is értem mit keres itt, hisz ilyenkor – vagyis az átlag napokon – az udvar kincstárában kap helyet, csak különleges alkalmakkor kerül elő.

Nézelődésemnek végül egy erőteljes kopogás és régi szolgánk, Burt éles csatakiáltása vet véget.

– Jó reggelt az ifjú uralkodónak! – sétál be az ajtón  sejtelmesen mosolyogva, s a fekvőalkalmatosság végére dobja aznapi viseletemet. Felhúzott szemöldökkel mérem végig a barna, szorosan testhez simuló nadrágot s fehér inget viselő látogatómat, majd pillantásom borostás arcán állapodik meg. Vajon mi az, ami miatt ennyire somolyog? Apám újabb "Kerítsünk asszonyt Louisnak! " akcióba fogott vagy imádott húgaim akarnak ismét megviccelni?

– Neked is! – viszonozom a pár perce hallatott gesztust, s erőt véve magamon, a paplant oldalra dobva elhagyom éjszakai helyemet. Lassú, ráérős léptekkel battyogom el a gardróbomig és előhalászom belőle néhány alsóneműt.

– A kéket vedd fel!  –  szól rám hangosan inasunk, mikor a behozott felsőrészek között kezdek válogatni.  Az említett pendely fényes anyaga önmagában is visszataszítónak hat, pláne a rajta futó fodrok-bodrok övezte kivágással a nyakán. Utálom ezt a rondaságot, szerencsémre azonban nem is kell gyakran hordanom, kivéve a nagyobb fogadásokat, rendezvényeket. Ma viszont más a helyzet, állítólag nagy változások fognak történi az életünkben, s emitt ez a cécó.

Gyanakodva veszem magamhoz a javasolt darabot, s az öltöző paraván mögé sétálva vetkőzni kezdek. 

– Tudsz valami konkrétat Atyám ötletéről? - szakítom félbe a szokásos, ámbár kicsit sem kínos csendet. Segítőm hümmög néhányat, majd nemleges válasz adva kezembe nyomja bőr lábbelijeimet, aztán a már rajtam lévő viseletet kezdi igazgatni.

Csendben tűröm az erős karok idegesítő mozgását, próbálva kitalálni, miért kell  ünnepi maskarát húznom. Újabb örökös lenne úton? Netalán legidősebb húgom párkeresése lenne az indok? Nekem egy szóval sem említette sikerét, vagy nem is erről van szó? Lotti azért szólna, ha házasodni készülni, legalábbis azt hiszem elég szoros a kapcsolatunk az ilyesmihez. De akkor mégis mire ez a nagy felhajtás?

Mikor mindketten úgy érezzük sikerült végre szalonképes állapotba kerülnöm, a hosszú folyosók kérésztüzében elindulunk az előcsarnok felé. A rövid út alatt meglepően sok emberrel találkozunk, ilyenkor természetesen nem maradhatnak el a szemből érkezők köszöntései, s a kötelező meghajlás. Őszintén szólva utálok felsőbbrendűnek tűnni a többiektől, nem szeretem a kivételezést, csak egy tizennyolc éves "átlagos" fiú akarok lenni. S valójában az is vagyok, még ha ezt keveseknek tűnik is fel. 

A hatalmas tölgyfa ajtóhoz érkezve nagy levegőt veszek, aztán intek az öröknek, akik szélesre tárják előttem az ajtót. A nyikorgó hangra a  –  megszokottnál is nagyobb- tömeg szinte egyszerre fordul felém, s hangos éljenzésbe kezdenek. Zavart mosolyt erőltetve arcomra lépkedem beljebb a fa parkettán, alaposan körbevizslatva a díszes termen. A hétköznapjaiban unalmas csarnok falait - beleértve az eddigi családfők portréit - sűrű rózsaszálak övezik, köztük sárgálló liliomok futnak, az egész helyiség fakóságát pedig több tucatnyi égő gyertya teszi színessé. 

– Louis, örülök, hogy végre csatlakozol hozzánk!  – szólít meg  a családfő, intve a mellette lévő szabad helyre.

Fejemet leszegve lépdelek irányába, hogy aztán odaérve hátsó felemet ismét vízszintesbe helyezzem. Még jó pár percig magamon érezve a fürkésző szempárokat vizslatom az előttem lévő arany tányért a hozzátartozó evőeszközökkel várva valami energiasugárzásra részükről. De azok mintha csak nem hallanák imáimat, továbbra is szenvedni hagynak. Átkozott hétfő, minden ilyenkor hagy cserben.

Lassan emelem feljebb államat, türkiz tekintetemet a velem szemközt ülőkébe fúrva. Ismerős arcok, biztosra veszem, hogy korábban már találkoztam velük, talán még kisgyermekként, de a nevüket képtelen vagyok felidézni. A barna hajú fiú azonban nagyon furán méreget, az egész arca komolyságot tükröz, majd mintha csak megérezné a bennem lévő kétségeket biztató vigyort küld felém. Szemöldök ráncolva fordulok el tőle, s az elém kerülő ételeket kezdem figyelni. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondanám a srác gondolatolvasó vagy csak szimplán jók a megérzései. Ellenben a vonásai nagyon emlékezetnek valakire, kiskoromban volt egy barátom, akivel sűrűn játszottunk együtt, de kétlem, hogy a két személy egyazon lenne.

A reggeli – amiről meg  is feledkeztem – csendben zajlik, mindössze a hangos ropogtatás s a poharak egymással való koccanása jelezi, itt bizony étkezés folyik.

„Esetleg nem ártana, ha én is nekikezdenék enni, különben semmi sem marad."  – súgja egy kis hang odabentről. Igaza lehet.

Elhatározásom alátámasztásául kezembe veszem a sárga – s egyébként igen súlyos – kést, s darabokra szelem húsadagomat. Legszívesebben kézzel folytatnám, de ilyen helyzetben nem tehetem, meg kell tisztelnem a jelenlévőket, így felszúrom bicskámra s ráérősen rágcsálni kezdek. A fülledtség elkerülése érdekében néhány – a  sötétítők mögött megbújó – ablak kinyitásra kerül, ezáltal beengedésre engedve az udvar gyerkőceinek vidám sikongását. Hmm, mennyivel több kedvem lenne köztük eltölteni az időt, rozoga padokon fogyasztani a szegényes reggelit az idősek meséit hallgatva.

Az étkezés végeztével, mikor már mindenki dolgára indulna - leginkább én - királyunk felemelkedik székéből, s kezeivel csendre inti a bent tartózkodókat. 

– Kedves egybegyűltek, kis figyelmet szeretnék kérni tőletek! Mint a legtöbben tudjátok igen régóta foglalom már el  az uralkodói trónt e vidéken. Nem is olyan rég, még Apám vezetett be a királyi tennivalókba, tőle tanultam a dolgok csínját-bínját. Úgy hiszem remek mentor volt, s az utóbbi időben saját fiam számára én is próbáltam az lenni. Magammal vittem a békekötésekre, a lovagi tornákra s néhány baráti vadászatra, hogy megismerhesse az életemet, s ezáltal jobb rálátása legyen a dolgokra. Az idő azonban, mint mindenki számára, úgy számomra is véges. Döntöttem – emeli fel kicsit a hangját, s szinte üvöltve fejezi be mondanivalóját - , lemondok az uralkodásról. Holnap új királyt avatunk Louis Willam Tomlinson személyében. 

.:: Prológus ::.

Hogy mi volt az, ami  az eddig sem unalmas életemet még inkább felbolygatta? Én magam sem tudnék erre pontos választ adni, egyszerűen túl gyorsan történt minden. 

Ahogy mindenki, én is vágytam rá, hogy egyenjogúvá váljak szüleimmel, s soha többé ne parancsolhassanak nekem. Épp a tizennyolcadik életévemet töltöttem, kopogtattam a felnőtté válás ajtaján, mikor teljes szabadságot ruháztak rám. Korlátok nélküli, önálló életben reménykedtem, de a dolgok másképp alakultak. Hazudnék, ha azt mondanám nem tudtam mi vár rám, mert a sorsom már a születésem pillanatában eldőlt: király leszek. Méghozzá Anglia királya.

Ui: Véleményeket szívesen olvasok! :)