2013. augusztus 19., hétfő

.:: 2. Fejezet : Valaki járt itt! ::.

Sziasztok! 
Hűha először is szeretném megköszönni a pipákat, kommentárokat és a 6(!) rendszeres olvasót! Az első rész után elég meglepő volt számomra, de nagyon örülök neki!
Valamint szintén boldog perceket okozott a blog első díja, amit Vivien- nek köszönhetek! Nagyon szépen köszönöm! 

Ui: Két új oldal került a modulsávba egy a díj miatt, a másik pedig a kritikáknak!
Uii: Véleményeket mindig szívesen olvasok!

Nem húzom az időt, jó olvasást!
xx


2. Fejezet: Valaki járt itt!

/ Louis William Tomlinson /


A kimondott szavak lassan jutnak el tudatomig, időbe telik, mire jelentésüket is sikerül felfognom. Uralkodó leszek, több száz ember életéről döntök majd, óriási felelősséget vállalva ezzel. De mi van, ha én erre még nem állok készen? Nincs bennem annyi erő, hogy szembenézzek a sorsommal.
A szám kezd kiszáradni, a homlokomon gyöngyöző verejtékcseppek egymással versenyezve haladnak lefelé arcom irányába. Döbbenten kapkodom a fejem jobbra- balra, a helyiségben szinte megfagy a levegő, az ismerős arcok bizalommal tekintenek felém. Tudták, mindvégig sejtettem, hogy húgaim, de még a szolgák is tisztában vannak a helyzettel, mindez csak nekem volt meglepetés.
A könnyebb utat választva, szélsebesen pattanok fel helyemről, s szinte feltépve az ajtót kirontok a helyiségből. Néhány földműves felháborodottan kiállt utánam, mikor rohanás közben félrelököm őket, engem azonban most ez sem hat meg, kétségbeesettem loholok egészen Menydörgő karámjáig. A paripa, melyet még tízéves koromban kaptam, mára már igazi szelíd jószággá vált, nyoma sem volt annak a vadorzónak, aki nyolc éve idekerült. Sokat fáradoztam vele, hogy ilyenné váljon, de így utólag boldogan  merem kijelenteni: megérte. Ha valami bántja a lelkem csak felülök rá, s kilovagolok a szomszédos ligetbe levegőzni, amolyan nyugtató ez számomra. 
– Készül valahová az úrfi? – szólal fel mögülem lovászunk, mire összerezzenve fordulok hátra. Viszonylag magabiztos mosolyt öltök arcomra, vállaimat hátrahúzom, s a legtermészetesebb módon kezdek beszélni.
– Csak egy kis délelőtti sétára. Ön már végzett a dolgával? – hangom számon kérőbe megy át. Szája megrándul kérdésemre, lélegzetét visszafojtja egy pillanatra, majd szólásra nyitja a száját.
– Máris megyek! – sóhajt nagyot, s aprót biccentve visszatér az ólak kiganézásához.
Utálom ezt az oldalamat mutatni, felsőbbrendűnek tűnni csak azért, mert nemesi felmenőkkel rendelkezem. Őszintén mit érek azzal, hogy uralkodók vére folyik ereimben?


Paripám hátán hasalva bújok meg a kastély kapujának árnyékában, várva az engem kereső dárdások távozását. Szerencsém van, hogy őket küldték, hisz mondhatni ők a legostobábbak a katonaság tagjai közül, az íjászok ellen már nem lenne ekkora esélyem, a lovagokat pedig egyenesen a pokolba kívánnám. Emlékszem nem egyszer kerültem már közelebbi kapcsolatba a kaszárnyák lakóival, bár az esetek nagy részében gyermeki kergetőzésről volt szó mindössze, most viszont felnőttként játsszuk majd mindezt, jóval nagyobb jutalommal. A nyertes, ki visszahurcol majd engem a palotába jelentős zsoldot szerez magának, én pedig jó néhány álmatlan éjszakát a korbácsolás okozta égő sebek miatt. 

***

A szél néha hajamba kap, ajkaim elválnak egymástól, ahogy szájon át kezdek lélegezni. A tölgyesek sűrűjében óvatosan kerülgetem a fákat. A kellemes csendet madárcsicsergés kísérte kakukkszó töri meg, ütemet adva kantáron húzott hátasom lépteinek. A puha homokban lassacskán haladunk, lábaink alatt hangyák kergetőznek, szorosan mögöttük zsákmányra vadászó nyolclábú liheg. A zöldellő füvet nézve eszembe jutnak kiskorom gondtalan emlékei, mikor dadáim társaságában kijöttünk a legelőre, pillangókat kergetve élveztük a nyári meleget, pár alkalommal még a tóban is fürödtünk. Mondjuk az azért különös, hogy sokkal több élmény köt nevelőimhez, mint azokhoz az emberekhez, kiknek vér vagyok a véréből. Talán ezért is hittem sokáig, hogy Marie pesztonka az édesanyám, s ragaszkodtam hozzá oly nagyon, még enni sem voltam hajlandó nélküle.
Szomorúan rázom meg fejemet, elűzve bugyuta gondolataimat, nem szabad a múltra gondolnom, túl gyengévé válok.  Jobb lenne, ha inkább az útra figyelnék különben sosem érem el a menedéket nyújtó kisházat, pedig itt lenne az ideje mert igencsak kezd besötétedni.
Hogy megbizonyosodjam igazamról hunyorogva nézek fel az égre – már amennyire a sárguló levelek engedik – s tekintetemmel az égboltot narancssárgára festő Napot kezdem el keresni. Északra tartok, a citromra emlékeztető golyó így bal kezem felől esik, sugarai teljesen elvakítják látásomat. Szemhéjaimat összeszorítva, ügyetlenebb kezemmel tolom lejjebb arcom, s nagyokat pislogva próbálom elűzni a fehér pöttyöket a tisztább kép érdekében. Apránként rajzolódnak ki előttem a színesen virágzó növények, száraik között piciny kődarabkák bújnak meg.
A távolból vízhangzó csatakiáltás hallatszik, valahonnan a völgyből jön, de túl messze van ahhoz, hogy rájöjjek kihez tartozik  a hang, bár a "Keressétek!" gyanítom rám vonatkozik. Egész gyorsan cselekszenek, vajon ha egy egyszerű, bejelentenivalótól mentes napon tűnök el akkor is ezt teszik? Nem valószínű, elvégre nekik csak akkor számítok, ha szükségük van rám, többnyire láthatatlan módón élem az életem a palota falain belül.
De mi lett a húgaimmal? Remélem Apám nem bántotta őket azt feltételezve, hogy tőlük megtudhatja hol vagyok, jobb szeretek óvó bátyként mellettük lenni, mintsem bajkeverőként.

A lehűlő levegő miatt sietősebbre veszem az iramot, s elűzöm magamból a bűntudat legkicsinyebb érzését is.  Egyszer had döntsek már a saját élemről, ez kijár nekem.
Kis idő elteltével a lombos csemeték ritkulni kezdenek, míg teljesen el nem fogyva szembe találom magam a rét másik, dombosabb oldalán álló rozoga viskóval. A nagyra nőtt, rendezetlen pázsit már-már bokámat súrolja, a rajta lévő harmat pedig nedvessé varázsolja barna nadrágomat. Menet közben nem volt időm átöltözni, ezért is viselem még mindig az általam oly szeretett" türkiz felsőrészt.

Hű táltosomat szabadon engedem a sötét éjszakába – had legeljen csak nyugodtan– , én magam pedig a bejárat felé igyekszem. A pagony régi, kiöregedett akácaiból csiszolt ajtón az évek múlása ránézésre megállapítható, elég csak a korhadt anyaghoz érni, s jelentős része az ember kezében marad. Az egész kunyhó egy óriási romhalmaznak tűnhet, számomra azonban ez a megnyugvás szigete, itt önmagam lehetek, nem kell félnem senkitől és semmitől. Örülök neki, hogy van egy olyan hely, amit rajtam kívül más nem ismer.


Egy ideig még bámulom a gombszerű kilincset, aztán nagyot sóhajtva kitárom azt. Éles csattogás töri meg az éjszaka csendjét, több tucatnyi denevér távozik  repdesve alkalmi szállásáról.
"Legalább van, aki vigyáz a dolgaimra a távollétemben" – vonok vállat, s beljebb merészkedem a totális káosz uralta szobába. Nem rémlik, hogy ennyire szétdobáltam volna a dolgaimat. Az ágynemű a földön hever összegyűrve, a párna szintén ráncosan csüng le az ágyról, a padlót sártócsák övezik. A sötétítő szakadtan lóg a repedezett ablakon, előtte álló asztalomon a könyvek szanaszét hevernek.
– Valaki járt itt – motyogom magam elé megsemmisülten, s a bútorhoz loholva naplóm után kezdek kutakodni. A kis könyvecske tartalmazza  az egész életemet, mindent ebbe írtam bele verseimtől kezdve egészen a hosszabb történetekig, ha rossz ember kezébe kerül nekem végem.
Fejvesztve túrom át újra és újra a papírrengeteget, mindhiába. De miért az én ostoba írásaimat akarja olvasni bárki is? Tömérdek híresebb, elismert írók pennájából származó mű volt még itt, egy hozzáértő kereskedő nagyra értékelte volna őket.
Várjuk csak, ha valaki volt itt lehetséges, hogy még mindig itt jár a közelben. Mi lesz, ha visszajön? Nincs nálam a kardom, nem tudom megvédeni magam, s akkor bizony tényleg új uralkodó után kellesz nézni.

– Segíthetek? – szólal fel mögülem valaki, mire megremegek. Zavartan köszörülöm meg torkomat, s hátat fordítva a rendetlenség uralta kupacnak, tekintetem a betolakodóra emelem.


2 megjegyzés:

  1. Huh, ez igen! Először is: MIÉRT pont itt hagytad abban?!?! Most izgulhatok a következő részig! Hm, ügyes húzás volt. ;)
    Másodszor: a cselekmény valami eszméletlen! Nem számítottam rá, hogy Louis el fog menekülni, mert megijedt (?). Szépen leírtál minden momentumot, teljesen el tudtam képzelni, olyan volt, mintha én lettem volna Louis, vagy legalább is olyan volt, mintha ott ültem volna a fűben és popcornt falatozva néztem volna, ahogy elmegy előttem lóval és egyenesen be a házba... :D Fantasztikus, imádom! Ezúttal negatívumot, vagy tanácsot képtelen vagyok írni, talán csak annyit, hogy:
    Csak így tovább! Várom a következőt! :)
    domii, xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Pontosan azért, hogy izgulj, kellenek az izgalmak!;)
      Örülök, hogy sikerült meglepetést okoznom Louis távozásával. A leírásokkal pedig igyekeztem, bár azt hittem sok lesz majd, de örülök, hogy nem így lett!
      Köszönöm a kedves szavakat, sokat jelentenek, főleg egy olyan írótól, mint te!:)
      xx

      Törlés