.:: 5. Fejezet( részlet) : Miért menekülsz? ::.

 Sziasztok!

Most kezdhetnék magyarázkodni, hogy miért tűntem el, de nem szeretnék ezzel terhelni senkit. 

Túl sok minden történt velem az elmúlt időkben....

Az ötödik fejezet, mely hónapok óta íródik még mindig nincs befejezve, de azt a kicsiny részt, melyet már megírtam kiteszem. A folytatás nem tudom mikor érkezik, próbálok minél hamarabb visszarázódni!

ui: Mit gondoltok, kinek a szemszögét olvashatjátok?

Jó olvasást, s további  kellemes hétvégét!

 5.Fejezet: Miért menekülsz?

részlet

Sötétség. Talán ez az a szó, amely leginkább rám illik, s ami miatt annyian rettegnek tőlem. Pedig ha tudnák… ha tudnák, hogy minden egykori tettem, minden cselszövés, melyeket tulajdon családom ellen követtem el ostoba tréfának indult, mégis ez lett belőle. Kitagadtak, földönfutóvá tettek, mert nem álltam ki mellettük, mert az eszem helyett a szívemmel döntöttem, mert beleszerettem valaki olyanba, akibe nem kellett volna. S most, mikor már elvesztettem mindenemet hiába próbálok visszakozni, felesleges minden kísérlet, magamra maradtam.

Unottan fordítom el fejem az ágyra dobott hercegi koronámról, s cikázó gondolataim közepette az íróasztalhoz telepszem. Magamhoz veszek egy üres papiruszt, s minden, pennámat elhagyó szót alaposan átgondolva, lassan beterítem azt macskakörmölt betűimmel. Különös nyugalom járja át testem, ahogy kiadom magamból a dühöt, s csak rajzolom egymás után az írásjeleket. Tollam tocsogó tintától hagyott foltjai néhol elmaszatolják írásom, de valahogy nem foglalkoztat a dolog. Úgysem fogja látni senki rajtam kívül, hisz mihelyst levéstem mindent, tűzbe vetem a lapot.  

Sorra veszem az elmúlt hónap eseményeit: család, boldogság, menekülés, félelem, bujkálás, fájdalom, harc, magány s végül Louis.

A fiú, kinek sorsa kísértetiesen hasonlít enyémhez, kinek személyében barátra leltem, s ki bízik bennem, pedig fogalma sincs az igazságról. S, ha rajtam múlik, ez így is marad; sosem szabad megtudnia ki vagyok valójában, hisz azzal mindent tönkretennék.

– Már megint te?– néztem végig a fiún, s jóízűen felnevettem ijedt arcán, melyet a felismerés következtében magára öltött.

Vártam valami reakcióra, visszavágásra vagy, hogy fejvesztve elfut előlem, de ehelyett csak állt ott bambán, s úgy bámult, mintha minimum meg akarnám ölni. Talán süket? Bár az előző találkozásunkkor még hallott, vagy esetleg azóta már megkukult? Netalán a jövendőbeli király nem tud mit mondani?

Hirtelen álltam fel helyemről, mire meglepődöttségében hátrált egy lépést. Zavartan köszörülte meg torkát, s kiengedte ökölbe szorított ujjait.  

– Ki vagy te? – suttogta halkan a tőle már oly megszokott kérdést, s várakozóan nézett végig rajtam.

Válaszra sem méltatva néztem körbe a kis falun, majd szemeim újra rajta állapodtak meg. Csapzottnak, fáradtnak tűnt: ruháját szakadások, sárfoltok díszítették, arcán horzsolások, karmolások éktelenkedtek, szemei alatt sötét karikák húzódtak, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna az éjjel.

Megrántottam a vállam a kék macskaszemek sürgető pillantásaira, s  vontatottan kezdtem beszédbe:

– Ugyan az, aki a múltkor is voltam. Elmondtam, nem? – vontam fel jobb szemöldököm, s vettem egy mély levegőt, hogy aztán öt másodperccel később kifújhassam. Fogalmam sincs miért tettem, talán jólesett: a lengedező szél hozta friss szellő kiűzte orromból a kiégett parázs orrfacsaró szagát.

Sután bólintott egyet,majd kezeit tördelve pásztázta a környék házait, alaposan ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzen rám.

.:: 4. Fejezet : A bosszúálló ::.

Sziasztok! 

Először is nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de a suli miatt kicsit felfordult az életem.  S bár az előző résznél azt mondtam, hogy még a verébtábor előtt vagy után felteszem a részt, mégsem így lett. Ennek oka a fáradtság valamint az időhiány voltak. 

Elvégre hajnali kettőkor az udvaron szaladgálni teljesen normális. Ugye kreatív felsőbb évesek? 

De most sem javult ám sokat a helyzetem: minden reggel ötkor kelek a hatkor induló buszom miatt és délután négykor érek haza. Utána még tanulnom is kell persze, így a blogolás végleg hétvégi program maradt. 

Mindegy nem panaszkodom tovább, mostantól próbálok visszaállni  a "megszokott" rendszerhez, s minden hétvégén jelentkezni! 

Ui : Köszönöm az újabb két díjat, sokat jelentenek, ha időm engedi mihamarabb ki is teszem őket

Ennyit szerettem volna!

Jó olvasást és kitartást a sulihoz!

xx

  4. A bosszúálló

 / Louis Tomlinson /

Loholok. A levegő süvít fülemben, mellkasom szaporátlanul emelkedik fel s alá, szívem nagyokat dobban, ahogy eszeveszett tempóban rakom jobb lábam újra és újra bal tagom felé. A hűvös esti levegő, mely tüdőmbe áramlik ingerli torkomat, végtagjaim görcsölnek a gyors mozgástól; légzésem kihagy egy ütemet, mikor a fák között suhanva bagolyszó hallatszik. Rettegve veszek erőt magamon, s próbálom meg követni az előttem rohanó fiút, mielőtt még mindketten üldözőink karmai közé kerülnénk.

Lassan egy fertályórája rejtőzködünk már az erdőben, menekülve a zsoldosok csapatai s más állati ragadozók elől. Társam, aki egyben késő esti látogatóm is volt, nem igazán törődik velem, bár a helyében valószínűleg én is inkább a saját irhámat menteném.

– Segíthetek? – szólal fel mögülem valaki, mire megremegek. Zavartan köszörülöm meg torkomat, s hátat fordítva a rendetlenség uralta kupacnak, tekintetem a betolakodóra emelem.

Barna haja pajzsként keresztezi arcát, smaragd szemei kivívóan furakszanak íriszeimbe fekete csuklyája alól; karjait enyhén megmozdítva elém tárja oldalán csüngő éles kardját. Nagyot nyelve teszek egy lépést hátra, s emelem tekintetem az ablakon át beszűrődő fénytől csillogó orcára. Az  elszánt arckifejezés arra enged következtetnem, hogy az ismeretlen tisztában van félelmemmel s emiatt igencsak fölényben érzi magát.

– Ki vagy te?– kiszáradt szám miatt inkább hörgésre hasonlító beszédem elnyeli az időközben eleredt eső cseppjeinek párkányon való pattogása. Egy másodpercig azt is hiszem, hogy a szavak nem jutottak el a küszöbön álldogáló idegenig, de mikor harsány nevetése hallatszik rájövök, hogy bizony pontosan hallotta minden szavamat.

A fölényes grimasz sokáig tölti még be a hely szürkeségét, gazdája térdére támaszkodva csitítja feltörő érzelmeit, majd szinte könnyeit törölgetve kapja felém ismét tekintetét.  

– Hogy ki vagyok? – mormolja maga elé, s tesz felém egy nagyobb lépést, mire ösztönösen hátrálni kezdek.

Hátam a nedves fához simul, két bokám összekoccan, ahogy lábaim megfeszülnek a hirtelen jött hidegtől, az idegen azonban egyre közelebb s közelebb ér hozzám, szinte érzem magamon meleg leheletét, ahogy alig tíz centire állva tőlem a falhoz présel. Meleg tenyere csuklómra simul, karjaim fejem fölé emelkednek, halk szavai keményen érintik fülemet: 

– A nevem lényegtelen, sokkal fontosabb mi is vagyok én. Az vagyok, akinek nem számít, hogy te vagy a király fia, akit nem érdekelnek a kis bugyuta törvények, melyeket a családod hozott. Egy dolog van, ami éltet – fintorogva lép el tőlem, félbehagyva mondanivalóját s nagyot köp a padlóra.

Sokkoltan szakadok el a ház falától, s a kézfejemen futó vörös csíkokat nézegetve próbálom megemészteni, hogy ez az őrült pontosan tudja ki vagyok és abból amit mondott úgy tűnik nem igazán kedvel. De akkor mi a fenéért nem tesz semmit? Ha bántani akar öljön meg, de ne álljon egy helybe s őrölje fel még inkább amúgy is cafatokban lógó idegeimet. Mert rettegek, bevallom bármennyire is szégyen ez rám nézve, mégis így van. A nagy és bátor Tomlinson dinasztia legifjabb férfi tagja nem mer szembenézni a sorsával, s kiállni családja mellett a becsmérlő szavakkal szemben.

– Tudni szeretnéd mi az? – jön hozzám ismét közelebb, de ezúttal kardját is előrántja s torkomnak szegezve ismét sarokba szorít.

Légzésem lelassul, a vér ereimbe fagy, ahogy picit följebb emelve a fegyvert sebet ejt arcomon. A fájdalom eluralkodik testemen, s megfeledkezve az ujjaimon lévő – napközben a kantárról tapadt hozzájuk –  porszemekről ijedten kapok a sebhez, ezáltal újabb kellemetlen érzést okozva magamnak.

– A bosszú. Sokan ostoba mód azt hiszik csak a gyengék fegyvere lehet. Mennyire tévednek. Ha valaki képes elfogadva a múltját megtorolni azt, amit ellene tettek jóval erősebb ellenségeinél. Nagyobb ember tőlük, nincs előtte akadály, senki sem mer vele szembeszállni. Ez vagyok én, a bosszúálló.

 ***

Hajnalodik. A Nap frissen ébredve indul reggeli útjára, hogy színessé festhesse az égboltot; az éj lakói visszahúzódnak vackaikba, míg a nappal tevékenykedők épp csak elhagyták  helyüket. Jómagam legalább két órája bolyongok már a zöldellő ágak között, alsó végtagjaim lassacskán felmondják a szolgálatot s időközben "cimborámat" is sikerült elveszítenem. Bár az utolsó dolognak talán még örülhetnék is, túlzottan sok sötétség volt abban a suhancban ahhoz, hogy megbízhassak benne, máskülönben úgysem érnék semmit az ismeretségünkkel.

Gondolataim között még mindig ott lebegnek sötétbe súgott szavai, s a mögöttük megbúvó fenyegetés, mely egyértelműen nekem szólt, valamiért engem akar. Vajon mi miatt lettem hirtelenjében ilyen híres?

Elmélkedésemnek végül egy felbukkanó templomtorony vetett véget, minek látványára mozgásom ismételten sokkal intenzívebb lett és szinte száguldottam az apró falucska felé. Az erdő zöldjének takarásában egy igazán szívélyes kis családra lelek, mindenhol vidám kacarászó gyerkőcök s őket megrovó anyukáik bukkannak fel.

Egy pillanatra megtorpanok s csak a boldogság hangjaira figyelek, melyeket a hamarosan megkonduló harang kísér útjukon s válik hirtelen minden oly természetessé, mintha csak életem mindennapját itt töltöttem volna. Annyira egyszerűnek, megszokottnak s mindenekelőtt békésnek tűnik itt minden, hogy legszívesebben időm végezetéig itt maradnék. Távol a problémáktól, a családtól és ostoba törvényeitől, messze a tróntól és vele a királyi feladatóktól; köznépi életet akarok.

– Bocsánat – csilingel mellettem egy gyönyörű leány, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik az óriási néptömegben, kik mindannyian Isten házába igyekeznek. Misenap van itt is, ahogy az egész birodalomban, de most valahogy nincs kedvem csatlakozni a vallásos tömeghez.

Feltartott kezeimmel védekezvén török utat az áradatban s az egyik kis kőházhoz oldalazok, szorosan muskátli tarkította ablaka alá, nehogy ismét elsodorjanak.

Hunyorítva pillantgatok jobbra - balra hátha felfedezek valaki ismerőst, mikor is szemrevételezek egy barna kobakot, s birtokosát ki épp rózsaszirmokat szedeget a földről. Leszámítva, hogy a hímneműek táborát erősíti nem is lenne ez olyan fura, de mikor felemelve fejét szemeit enyémekbe fúrja lefagyok. 

Ki a fene ő és miért van mindig ott, ahol én? 

.:: 3. Fejezet : Ő a vőlegényed! ::.

Sziasztok!

Először is nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de az iskola közeledtével kicsit összejöttek a dolgok. :/

Elég sok mindent szeretnék írni, így vágjunk is bele, bár valamit biztosan kihagyok majd.

Szeretném megköszönni a több, mint 1000 megtekintést, kis híján sokkot kaptam, mikor megláttam. Köszönöm!<3 

Valamint a blog megkapta a második díját, amit nagyon szépen köszönök Eni V. - nek!

S persze köszönet a kattintásokért, pipákért s a kommentekért, bárcsak egy volt, de annak is nagyon örültem!

Ui: A folytatás nem tudom mikor érkezik majd, mert jövőhét hétvégén gólyatáborba leszek, de igyekszem megírni és vagy péntek délután vagy vasárnap, ha már hazajöttem kitenni!
 Uii: Ezen fejezet, amolyan udvari betekintő, hogy miként élték meg a király család tagjai Louis távozását!
Azt hiszem ennyi!

Kellemest olvasást!

xx

3. Fejezet : Ő a vőlegényed!

/ Charlotte Tomlinson /

Hosszú másodpercek telnek el, mire felocsúdok  az apám szavai okozta sokkból, s tekintetem Louisra szegezem. A jobb oldalamon ülő, kezeit tördelő bátyám meredten bámul magam elé, homlokán verejtékcseppek jelennek meg. Fél, érzem a belőle áradó kétségbeesést, ahogy fejét a teremben tartózkodók között kapkodja, majd hirtelen felpattan s egy ajtócsapódás után csak hűlt helyét találjuk.

Nagyot nyelve hunyom le egy pillanatra szemeimet, s hatalmas gombóccal a torkomban fordulok családtagjaim felé. Anyám könnyes szemekkel bámulja a barna tölgyfaajtót s Istenhez fohászkodva mormolja maga elé imáit egyetlen fiáért. Tudjuk, a teremben lévők mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az előbbi kis kirohanás mit von maga után. A fájdalom átjárja testemet, ahogy belegondolok néhány óra múlva már én leszek a rangidős, s nekem kellesz átvennem a felelős szerepét.

A család törvényei kimondják, ha a trónörökös ellentmond vagy megtagadja szülőatyja kérését száműzni kell, nemcsak a királyi udvarból, de egyenesen a birodalomból is. A felmenőink között sosem volt még ki gyávamód megfutamodott volna, így e regula is csak elméletben működött, ez idáig. 

Bevallom mindig is szerettem volna én a legidősebb lenni, de nem ilyen áron. Szükségem van az én őrült, de óriási szívvel rendelkező, segítőkész testvéremre.

–  Este mindenkit várok a vacsoránál. Tovább kellemes napot! – szólal fel végül a családfő, majd ahogy nem sokkal ezelőtt, úgy most is hangos csapódás hallatszik.

Az emberek szedelőzködni kezdenek mellettem, én azonban továbbra is helyemen maradva piszkálgatom az asztalon lévő selyemszalvétát. Annyira más lett minden, a kezdetleges jó hangulat sivárrá csapott át; amikor nekiláttam a reggelimnek még boldogan beszélgettem az egyik francia hercegnővel, most meg azon fáradozom, hogy sikerüljön visszatartani a könnyeimet, míg mindenki el nem megy. 

Perceken belül az egykor nyüzsgő terem kiürül, csak a mindent felemésztő csend s a szívemben lakozó félelem marad. Kezeimmel arrébb tolom az arany tányért, s kobakomat a fa felület szélére helyezve ujjaimmal halvány rózsaszín ruhám csipkézett alját kezdem gyűrögetni.

Tudom, hogy ma este olyan dolgok fognak történni, amik megváltoztatják majd az életemet, s egyáltalán nem jó irányba.

Szipogva emelem feljebb fejem, hogy sós könnyeim nyomát letöröljem ruhám ujjával, s felhagyjak végre az önsanyargatást keserű izével, amit a számban éreztem az elmúlt félóra minden egyes momentumában. Felesleges bármiféle szomorúság vagy bánat az élet dolgai ezektől függetlenek; mindenki maga dönt a sorsáról, csak rajtunk múlik, hogy pozitív vagy negatív irányba tereljük medrében.

***

A délután felénél járhat az idő, két szolgálólánnyal a hátam mögött épp a királyi könyvtárba igyekszem. A nyugati torony leghosszabb folyosóján az elviselhetetlen fülledtség csak fokozódik a nyitott ablakon  beszűrődő napsugarak s a gyenge, nyárvégi szél sodorta porszemek miatt. A fekete márványpadló szinte perzseli talpamat a vékony bőrszandálom keresztül, a mellkasomat szorító fűző összepréseli a tüdőbe szorul levegőt, s szívem kihagy egyet üteméből, ahogy a hatalmas tölgyfa ajtó elé érek. Ajkaimat összeszorítva helyezem jobb tagomat az aranyozott kilincsre, s határozottan lenyomom azt.

– Várjatok itt! – címzem szavaimat a cselédekhez, s visszareteszelve a bejáratot belépek a sötét helyiségbe. Egy pillanatra megtorpanok léptemben rájőve, hogy talán mégsem helyes, amit teszek, de végül meggyőzve magam az ellenkezőjéről elveszek egyet a falon csüngő fáklyák közül, s meggyújtom a kis asztalon lévő lámpa  kanócát.

Bizonytalan léptekkel araszolok közelebb a termetes szekrényhez, s a fényforrást az alsó polcra téve a velem egy magasságban lévőn kezdek kutakodni. Utamba kerülnek nagynéném szerelmes versikéi, nagyapám titkos levelezése valamint egy rajz a palota járatairól és a kupac legalján végre fellelem az általam keresett könyvecskét. Fellelkesülve szorítom meg  bőrfedelét, s lehuppanva az egyik székre felcsapom az egyik oldalon.

– Felesleges bármiféle kiutat keresned, szó sincs benne ilyenről – hallom meg édesanyám hangját, mire összerezzenve fordulok meg.

A mindig életvidám nő most a sírástól nagyra dagadt szemekkel, kezei között egy gyűrött kendővel álldogál velem szemben, rá sem ismerni valódi kivoltjára. Bűnbánóan pillantok le a pislákoló fény világította parkettára, s még jobban összehúzom már amúgy is görcsös végtagjaim.

– Én csak segíteni akarok – suttogom halkan magam elé, s utat engedek a szemeimből kibuggyanó fanyar nedűnek.  Válaszomra csak egy nagy sóhajt kapok, majd nem sokkal később apró szorítást érzek vállaimon s a gyenge kezek mellkasom köré fonódnak.

– Tudom kicsim, de hidd el nem tudsz! – nyom apró puszit a fejemre, s - akárcsak kiskoromban - nyugtatásképp ringatni kezd. Tehetetlenül hagyom ernyedni testem ölelésében, miden energiámat gondolataimra fordítva.

Az nem lehet, hogy elveszítsem őt, egyszerűen képtelenség. Beleőrülök a tudatba miszerint nekem kell átvennem a helyét; nem akarom, sőt nem tudom.

– Gyere, ne szomorkodj itt! – húz fel magához, s letörölgetni arcomat.  ­– Apád beszélni szeretne veled, fontos ügyben – tol el rám vetve égkék szemeit, melyek most komolyan csillognak s fejével a háta mögé int. Zavarodottan bámulom, ahogy az árnyék rejtekéből előbukkan egy szürke köpenyes alak, majd mikor körvonalazódni kezd nagyot nyelve teszek egy lépést hátra.

– Charlotte, elhiszem, hogy megviseltek a történtek, de nem ezt a viselkedést várom el tőled. Te mindig is szófogadó és szorgalmas leány voltál, ne ess a bátyád hibájába. Hidd el nem érné meg! – vánszorog közelebb s kezdetben suttogó szavai felerősödnek. – Szeretném, ha tudnád ránk mindig számíthatsz, bármi történjék is, ezt viszont tőled is elvárjuk. Nemrég volt szerencsém megismerni néhány környező ház örökösét és találtam is egy számodra megfelelő társat – viszi fel hangját, mire nyikorgás hallatszik s hamarosan szemben találom magam egy ismerős arca, tőlem kicsit idősebb, barna hajú fiúval. ­ – Ő itt Liam Payne, a vőlegényed!

.:: 2. Fejezet : Valaki járt itt! ::.

Sziasztok! 

Hűha először is szeretném megköszönni a pipákat, kommentárokat és a 6(!) rendszeres olvasót! Az első rész után elég meglepő volt számomra, de nagyon örülök neki!

Valamint szintén boldog perceket okozott a blog első díja, amit Vivien- nek köszönhetek! Nagyon szépen köszönöm! 

Ui: Két új oldal került a modulsávba egy a díj miatt, a másik pedig a kritikáknak!
Uii: Véleményeket mindig szívesen olvasok!

Nem húzom az időt, jó olvasást!

xx

2. Fejezet: Valaki járt itt!

/ Louis William Tomlinson /

A kimondott szavak lassan jutnak el tudatomig, időbe telik, mire jelentésüket is sikerül felfognom. Uralkodó leszek, több száz ember életéről döntök majd, óriási felelősséget vállalva ezzel. De mi van, ha én erre még nem állok készen? Nincs bennem annyi erő, hogy szembenézzek a sorsommal.

A szám kezd kiszáradni, a homlokomon gyöngyöző verejtékcseppek egymással versenyezve haladnak lefelé arcom irányába. Döbbenten kapkodom a fejem jobbra- balra, a helyiségben szinte megfagy a levegő, az ismerős arcok bizalommal tekintenek felém. Tudták, mindvégig sejtettem, hogy húgaim, de még a szolgák is tisztában vannak a helyzettel, mindez csak nekem volt meglepetés.

A könnyebb utat választva, szélsebesen pattanok fel helyemről, s szinte feltépve az ajtót kirontok a helyiségből. Néhány földműves felháborodottan kiállt utánam, mikor rohanás közben félrelököm őket, engem azonban most ez sem hat meg, kétségbeesettem loholok egészen Menydörgő karámjáig. A paripa, melyet még tízéves koromban kaptam, mára már igazi szelíd jószággá vált, nyoma sem volt annak a vadorzónak, aki nyolc éve idekerült. Sokat fáradoztam vele, hogy ilyenné váljon, de így utólag boldogan  merem kijelenteni: megérte. Ha valami bántja a lelkem csak felülök rá, s kilovagolok a szomszédos ligetbe levegőzni, amolyan nyugtató ez számomra. 

– Készül valahová az úrfi? – szólal fel mögülem lovászunk, mire összerezzenve fordulok hátra. Viszonylag magabiztos mosolyt öltök arcomra, vállaimat hátrahúzom, s a legtermészetesebb módon kezdek beszélni.

– Csak egy kis délelőtti sétára. Ön már végzett a dolgával? – hangom számon kérőbe megy át. Szája megrándul kérdésemre, lélegzetét visszafojtja egy pillanatra, majd szólásra nyitja a száját.

– Máris megyek! – sóhajt nagyot, s aprót biccentve visszatér az ólak kiganézásához.

Utálom ezt az oldalamat mutatni, felsőbbrendűnek tűnni csak azért, mert nemesi felmenőkkel rendelkezem. Őszintén mit érek azzal, hogy uralkodók vére folyik ereimben?

Paripám hátán hasalva bújok meg a kastély kapujának árnyékában, várva az engem kereső dárdások távozását. Szerencsém van, hogy őket küldték, hisz mondhatni ők a legostobábbak a katonaság tagjai közül, az íjászok ellen már nem lenne ekkora esélyem, a lovagokat pedig egyenesen a pokolba kívánnám. Emlékszem nem egyszer kerültem már közelebbi kapcsolatba a kaszárnyák lakóival, bár az esetek nagy részében gyermeki kergetőzésről volt szó mindössze, most viszont felnőttként játsszuk majd mindezt, jóval nagyobb jutalommal. A nyertes, ki visszahurcol majd engem a palotába jelentős zsoldot szerez magának, én pedig jó néhány álmatlan éjszakát a korbácsolás okozta égő sebek miatt. 

***

A szél néha hajamba kap, ajkaim elválnak egymástól, ahogy szájon át kezdek lélegezni. A tölgyesek sűrűjében óvatosan kerülgetem a fákat. A kellemes csendet madárcsicsergés kísérte kakukkszó töri meg, ütemet adva kantáron húzott hátasom lépteinek. A puha homokban lassacskán haladunk, lábaink alatt hangyák kergetőznek, szorosan mögöttük zsákmányra vadászó nyolclábú liheg. A zöldellő füvet nézve eszembe jutnak kiskorom gondtalan emlékei, mikor dadáim társaságában kijöttünk a legelőre, pillangókat kergetve élveztük a nyári meleget, pár alkalommal még a tóban is fürödtünk. Mondjuk az azért különös, hogy sokkal több élmény köt nevelőimhez, mint azokhoz az emberekhez, kiknek vér vagyok a véréből. Talán ezért is hittem sokáig, hogy Marie pesztonka az édesanyám, s ragaszkodtam hozzá oly nagyon, még enni sem voltam hajlandó nélküle.

Szomorúan rázom meg fejemet, elűzve bugyuta gondolataimat, nem szabad a múltra gondolnom, túl gyengévé válok.  Jobb lenne, ha inkább az útra figyelnék különben sosem érem el a menedéket nyújtó kisházat, pedig itt lenne az ideje mert igencsak kezd besötétedni.

Hogy megbizonyosodjam igazamról hunyorogva nézek fel az égre – már amennyire a sárguló levelek engedik – s tekintetemmel az égboltot narancssárgára festő Napot kezdem el keresni. Északra tartok, a citromra emlékeztető golyó így bal kezem felől esik, sugarai teljesen elvakítják látásomat. Szemhéjaimat összeszorítva, ügyetlenebb kezemmel tolom lejjebb arcom, s nagyokat pislogva próbálom elűzni a fehér pöttyöket a tisztább kép érdekében. Apránként rajzolódnak ki előttem a színesen virágzó növények, száraik között piciny kődarabkák bújnak meg.

A távolból vízhangzó csatakiáltás hallatszik, valahonnan a völgyből jön, de túl messze van ahhoz, hogy rájöjjek kihez tartozik  a hang, bár a "Keressétek!" gyanítom rám vonatkozik. Egész gyorsan cselekszenek, vajon ha egy egyszerű, bejelentenivalótól mentes napon tűnök el akkor is ezt teszik? Nem valószínű, elvégre nekik csak akkor számítok, ha szükségük van rám, többnyire láthatatlan módón élem az életem a palota falain belül.

De mi lett a húgaimmal? Remélem Apám nem bántotta őket azt feltételezve, hogy tőlük megtudhatja hol vagyok, jobb szeretek óvó bátyként mellettük lenni, mintsem bajkeverőként.

A lehűlő levegő miatt sietősebbre veszem az iramot, s elűzöm magamból a bűntudat legkicsinyebb érzését is.  Egyszer had döntsek már a saját élemről, ez kijár nekem.

Kis idő elteltével a lombos csemeték ritkulni kezdenek, míg teljesen el nem fogyva szembe találom magam a rét másik, dombosabb oldalán álló rozoga viskóval. A nagyra nőtt, rendezetlen pázsit már-már bokámat súrolja, a rajta lévő harmat pedig nedvessé varázsolja barna nadrágomat. Menet közben nem volt időm átöltözni, ezért is viselem még mindig az általam oly „szeretett" türkiz felsőrészt.

Hű táltosomat szabadon engedem a sötét éjszakába – had legeljen csak nyugodtan– , én magam pedig a bejárat felé igyekszem. A pagony régi, kiöregedett akácaiból csiszolt ajtón az évek múlása ránézésre megállapítható, elég csak a korhadt anyaghoz érni, s jelentős része az ember kezében marad. Az egész kunyhó egy óriási romhalmaznak tűnhet, számomra azonban ez a megnyugvás szigete, itt önmagam lehetek, nem kell félnem senkitől és semmitől. Örülök neki, hogy van egy olyan hely, amit rajtam kívül más nem ismer.

Egy ideig még bámulom a gombszerű kilincset, aztán nagyot sóhajtva kitárom azt. Éles csattogás töri meg az éjszaka csendjét, több tucatnyi denevér távozik  repdesve alkalmi szállásáról.

"Legalább van, aki vigyáz a dolgaimra a távollétemben" – vonok vállat, s beljebb merészkedem a totális káosz uralta szobába. Nem rémlik, hogy ennyire szétdobáltam volna a dolgaimat. Az ágynemű a földön hever összegyűrve, a párna szintén ráncosan csüng le az ágyról, a padlót sártócsák övezik. A sötétítő szakadtan lóg a repedezett ablakon, előtte álló asztalomon a könyvek szanaszét hevernek.

– Valaki járt itt – motyogom magam elé megsemmisülten, s a bútorhoz loholva naplóm után kezdek kutakodni. A kis könyvecske tartalmazza  az egész életemet, mindent ebbe írtam bele verseimtől kezdve egészen a hosszabb történetekig, ha rossz ember kezébe kerül nekem végem.

Fejvesztve túrom át újra és újra a papírrengeteget, mindhiába. De miért az én ostoba írásaimat akarja olvasni bárki is? Tömérdek híresebb, elismert írók pennájából származó mű volt még itt, egy hozzáértő kereskedő nagyra értékelte volna őket.

Várjuk csak, ha valaki volt itt lehetséges, hogy még mindig itt jár a közelben. Mi lesz, ha visszajön? Nincs nálam a kardom, nem tudom megvédeni magam, s akkor bizony tényleg új uralkodó után kellesz nézni.

– Segíthetek? – szólal fel mögülem valaki, mire megremegek. Zavartan köszörülöm meg torkomat, s hátat fordítva a rendetlenség uralta kupacnak, tekintetem a betolakodóra emelem.

.:: 1. Fejezet: Holnap új királyt avatunk!::.

 Sziasztok! 

Meg is érkeztem a folytatással! Nagyon köszönöm a pipákat és a kommentárt valamint a 3 rendszeres olvasót! Nagyon örültem neki.
Bocsánat, amiért csak most, nem akartam ekkora kihagyást, de így jött össze!

Ui: Volt valaki vasárnap (vagy szombaton) Kecskeméten? Nagyon király kis show-t hoztak össze, nekem legalábbis tetszett!
Ui2: Véleményeknek mindig örülök!

Nem húzom az időt, kellemes olvasást!

xx

 1.Fejezet : Holnap új királyt avatunk!

/ Louis William Tomlinson /

Álmosan veszem tudomásul, hogy a nap forró sugarai ismét melegítik a takaró alól kivillanó végtagjaimat, s félig nyitott látószerveimet. Erőt véve magamon, hunyorogva feljebb kúszom az ágyban, míg  az az idegesítő világosság meg nem szűnik, s nagyot ásítva csontropogtató nyújtózkodásba kezdek. Szemeim időközben végigsiklanak a ruháimat tartalmazó hatalmas mahagóni szekrényen; a már megkopott falakon, melyek egykor hófehérként pompáztak s a nagy ablakomon, mely tökéletes rálátást biztosít a környező falvak házaira. Tizennyolc hosszú éve élek már ebben a apró kis szobában, most valami azonban mégis szemet szúr, miközben nézelődöm. A már alig használt, ennek ellenére igencsak megkopott fiókos asztalomon szinte ragyog hercegi koronám. Az arany karika – bár külsőre nem látszik különlegesnek, hisz épp csak néhány drágakő díszíti – óriási súlyt akaszt viselője vállaira. Nem is értem mit keres itt, hisz ilyenkor – vagyis az átlag napokon – az udvar kincstárában kap helyet, csak különleges alkalmakkor kerül elő.

Nézelődésemnek végül egy erőteljes kopogás és régi szolgánk, Burt éles csatakiáltása vet véget.

– Jó reggelt az ifjú uralkodónak! – sétál be az ajtón  sejtelmesen mosolyogva, s a fekvőalkalmatosság végére dobja aznapi viseletemet. Felhúzott szemöldökkel mérem végig a barna, szorosan testhez simuló nadrágot s fehér inget viselő látogatómat, majd pillantásom borostás arcán állapodik meg. Vajon mi az, ami miatt ennyire somolyog? Apám újabb "Kerítsünk asszonyt Louisnak! " akcióba fogott vagy imádott húgaim akarnak ismét megviccelni?

– Neked is! – viszonozom a pár perce hallatott gesztust, s erőt véve magamon, a paplant oldalra dobva elhagyom éjszakai helyemet. Lassú, ráérős léptekkel battyogom el a gardróbomig és előhalászom belőle néhány alsóneműt.

– A kéket vedd fel!  –  szól rám hangosan inasunk, mikor a behozott felsőrészek között kezdek válogatni.  Az említett pendely fényes anyaga önmagában is visszataszítónak hat, pláne a rajta futó fodrok-bodrok övezte kivágással a nyakán. Utálom ezt a rondaságot, szerencsémre azonban nem is kell gyakran hordanom, kivéve a nagyobb fogadásokat, rendezvényeket. Ma viszont más a helyzet, állítólag nagy változások fognak történi az életünkben, s emitt ez a cécó.

Gyanakodva veszem magamhoz a javasolt darabot, s az öltöző paraván mögé sétálva vetkőzni kezdek. 

– Tudsz valami konkrétat Atyám ötletéről? - szakítom félbe a szokásos, ámbár kicsit sem kínos csendet. Segítőm hümmög néhányat, majd nemleges válasz adva kezembe nyomja bőr lábbelijeimet, aztán a már rajtam lévő viseletet kezdi igazgatni.

Csendben tűröm az erős karok idegesítő mozgását, próbálva kitalálni, miért kell  ünnepi maskarát húznom. Újabb örökös lenne úton? Netalán legidősebb húgom párkeresése lenne az indok? Nekem egy szóval sem említette sikerét, vagy nem is erről van szó? Lotti azért szólna, ha házasodni készülni, legalábbis azt hiszem elég szoros a kapcsolatunk az ilyesmihez. De akkor mégis mire ez a nagy felhajtás?

Mikor mindketten úgy érezzük sikerült végre szalonképes állapotba kerülnöm, a hosszú folyosók kérésztüzében elindulunk az előcsarnok felé. A rövid út alatt meglepően sok emberrel találkozunk, ilyenkor természetesen nem maradhatnak el a szemből érkezők köszöntései, s a kötelező meghajlás. Őszintén szólva utálok felsőbbrendűnek tűnni a többiektől, nem szeretem a kivételezést, csak egy tizennyolc éves "átlagos" fiú akarok lenni. S valójában az is vagyok, még ha ezt keveseknek tűnik is fel. 

A hatalmas tölgyfa ajtóhoz érkezve nagy levegőt veszek, aztán intek az öröknek, akik szélesre tárják előttem az ajtót. A nyikorgó hangra a  –  megszokottnál is nagyobb- tömeg szinte egyszerre fordul felém, s hangos éljenzésbe kezdenek. Zavart mosolyt erőltetve arcomra lépkedem beljebb a fa parkettán, alaposan körbevizslatva a díszes termen. A hétköznapjaiban unalmas csarnok falait - beleértve az eddigi családfők portréit - sűrű rózsaszálak övezik, köztük sárgálló liliomok futnak, az egész helyiség fakóságát pedig több tucatnyi égő gyertya teszi színessé. 

– Louis, örülök, hogy végre csatlakozol hozzánk!  – szólít meg  a családfő, intve a mellette lévő szabad helyre.

Fejemet leszegve lépdelek irányába, hogy aztán odaérve hátsó felemet ismét vízszintesbe helyezzem. Még jó pár percig magamon érezve a fürkésző szempárokat vizslatom az előttem lévő arany tányért a hozzátartozó evőeszközökkel várva valami energiasugárzásra részükről. De azok mintha csak nem hallanák imáimat, továbbra is szenvedni hagynak. Átkozott hétfő, minden ilyenkor hagy cserben.

Lassan emelem feljebb államat, türkiz tekintetemet a velem szemközt ülőkébe fúrva. Ismerős arcok, biztosra veszem, hogy korábban már találkoztam velük, talán még kisgyermekként, de a nevüket képtelen vagyok felidézni. A barna hajú fiú azonban nagyon furán méreget, az egész arca komolyságot tükröz, majd mintha csak megérezné a bennem lévő kétségeket biztató vigyort küld felém. Szemöldök ráncolva fordulok el tőle, s az elém kerülő ételeket kezdem figyelni. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondanám a srác gondolatolvasó vagy csak szimplán jók a megérzései. Ellenben a vonásai nagyon emlékezetnek valakire, kiskoromban volt egy barátom, akivel sűrűn játszottunk együtt, de kétlem, hogy a két személy egyazon lenne.

A reggeli – amiről meg  is feledkeztem – csendben zajlik, mindössze a hangos ropogtatás s a poharak egymással való koccanása jelezi, itt bizony étkezés folyik.

„Esetleg nem ártana, ha én is nekikezdenék enni, különben semmi sem marad."  – súgja egy kis hang odabentről. Igaza lehet.

Elhatározásom alátámasztásául kezembe veszem a sárga – s egyébként igen súlyos – kést, s darabokra szelem húsadagomat. Legszívesebben kézzel folytatnám, de ilyen helyzetben nem tehetem, meg kell tisztelnem a jelenlévőket, így felszúrom bicskámra s ráérősen rágcsálni kezdek. A fülledtség elkerülése érdekében néhány – a  sötétítők mögött megbújó – ablak kinyitásra kerül, ezáltal beengedésre engedve az udvar gyerkőceinek vidám sikongását. Hmm, mennyivel több kedvem lenne köztük eltölteni az időt, rozoga padokon fogyasztani a szegényes reggelit az idősek meséit hallgatva.

Az étkezés végeztével, mikor már mindenki dolgára indulna - leginkább én - királyunk felemelkedik székéből, s kezeivel csendre inti a bent tartózkodókat. 

– Kedves egybegyűltek, kis figyelmet szeretnék kérni tőletek! Mint a legtöbben tudjátok igen régóta foglalom már el  az uralkodói trónt e vidéken. Nem is olyan rég, még Apám vezetett be a királyi tennivalókba, tőle tanultam a dolgok csínját-bínját. Úgy hiszem remek mentor volt, s az utóbbi időben saját fiam számára én is próbáltam az lenni. Magammal vittem a békekötésekre, a lovagi tornákra s néhány baráti vadászatra, hogy megismerhesse az életemet, s ezáltal jobb rálátása legyen a dolgokra. Az idő azonban, mint mindenki számára, úgy számomra is véges. Döntöttem – emeli fel kicsit a hangját, s szinte üvöltve fejezi be mondanivalóját - , lemondok az uralkodásról. Holnap új királyt avatunk Louis Willam Tomlinson személyében. 

.:: Prológus ::.

Hogy mi volt az, ami  az eddig sem unalmas életemet még inkább felbolygatta? Én magam sem tudnék erre pontos választ adni, egyszerűen túl gyorsan történt minden. 

Ahogy mindenki, én is vágytam rá, hogy egyenjogúvá váljak szüleimmel, s soha többé ne parancsolhassanak nekem. Épp a tizennyolcadik életévemet töltöttem, kopogtattam a felnőtté válás ajtaján, mikor teljes szabadságot ruháztak rám. Korlátok nélküli, önálló életben reménykedtem, de a dolgok másképp alakultak. Hazudnék, ha azt mondanám nem tudtam mi vár rám, mert a sorsom már a születésem pillanatában eldőlt: király leszek. Méghozzá Anglia királya.

Ui: Véleményeket szívesen olvasok! :)